ELŐHANG

Aznap este, amikor az idegenek elrabolták, Harry Reynolds a klotyón ücsörgött a Weekly World News egy példányával és gyötrelmes székrekedéssel.

Harry Reynolds még így is készen állt fogadásukra.

Sejtette, hogy a kis szarháziak végül majdcsak megjelennek és fölszedik őt. Harry tudta, hogy itt ólálkodnak, azóta tudta, hogy a nagy fölhajtás elkezdődött az ötvenes években. Harry Reynolds látta egy-egy csészealjukat, amint gabonatáblák fölött cikáznak, felröppennek valami liget fái mögül, de nem ez bizonyította számára, hogy a távoli űr teremtményei itt zümmögnek a Föld körül, kikémlelik a rakétasilókat, bújócskát játszanak a légi járatok repülőgépeivel, és különböző szerkezeteket dugdosnak a horrorszerzők fenekébe.

Azért tudta, mert hallotta a hangjukat rövidhullámú rádiókészülékén.

Harry rádióamatőr volt az ötvenes évektől, amikor kilépett a hadseregből, jobb lábát hátrahagyva a koreai harctéren. Akkoriban rengeteget üldögélt kény-szerűségből, mert még nem voltak olyan pompás műlábak, mint mostanában, otromba falábát meg semmiképpen sem akaródzott megszoknia. Így aztán elvacakolt mindenféle elektronikus szerkentyűkkel, aranyos kis rövidhullámú készüléket fabrikált magának egy tábori adóvevőből, s nekilátott, mint egy szajkó az éjszakai égbolton, hogy adásokat közvetítsen és másokét elcsípje, Földi malac típusú keresőjével vadul pásztázva az éter hullámait. Már akkoriban is érdeklődött a repülő csészealjak iránt, ezért, miután furcsa adásokat, szokatlan csipogásokat és zümmögéseket, zavaros locsogásokat fogott - pokolian biztos, hogy nem angolul, sem bármely más, általa valaha is hallott idegen nyelven hamarosan be is mérte őket. Rendszeresen produkált külön adásokat is az ufók számára, megadta nekik a címét, meghívta őket egy pofa sörre, próbált elmagyarázni nekik ezt-azt, olyasféle dolgokat, amelyeket biztosan nehezen értettek volna meg az amerikai bikkfanyelven. Ezzel bizonyos tekintélyre tett szert a többi amatőr rádiós körében. Rövidesen Klatuu néven emlegették Michael Rennie A nap, mikor a Föld megállt című regényének hőse után. Harry ezt nem vette zokon, hiszen a dolog alaposan ráirányította a figyelmet.

Sajnos, sohasem látogatták meg apró zöld emberkék, csillogó ruhájukban egy kis pajtáskodásra vagy csacska locsogásra.

Harry mégis biztosra vette, hogy egyszer csak eljönnek hozzá. Holtbiztos, hogy ott bujkáltak, odakint. A dörzsölt elmék persze az egész világon azon munkálkodtak, hogy bebizonyítsák: semmiféle repülő csészealjak nem léteznek, de nyilván tévúton jártak. Sokszor hallotta üzeneteiket különböző hullámhosszokon, és szentül hitt azoknak, akik látták őket, sőt beszéltek is velük. Harry olvasta az ufómagazinokat, kikérte az összes ufókönyvet Dubuque könyvtáraiban, tehát teljesen naprakész volt a témában, s így biztosan tudta, hogy „távoli hallgatósága” - így nevezte a földönkívülieket - föl-fölszedett egyeseket a csészealjaikra, különféle kísérleteket végeztek velük, és néha még teherbe is ejtették őket. Izgalmas buli, igen, Bob úrfi, és igazán kár, hogy azt a Whitley Strieber fickót, vagy azt a hogyishívják Maximilliant nem csinálták föl. Pedig az micsoda sztori lett volna!

De nem! Harry Reynolds biztos volt benne, hogy az idegenek előbb-utóbb csak rábukkannak, s úgy képzelte, ha ez bekövetkezik, jó esélye lesz rá, hogy bizonyítékot szolgáltasson valóságos létezésükről. A többi rádiós fickó ettől majd seggre ül a készüléke előtt, és bokáig leesik az álla.

Így aztán, amikor az idegenek végül is tényleg eljöttek hozzá, hogy elrabolják, már készen várta őket egy olyan szerkezettel, amelyet Dubuque szélén lévő házikójának alagsorában bütykölt össze. A jó öreg Harry sejtette, hogy nem tudhatja biztosan, mikor viszik majd el, ezért semmi értelme, hogy a cuccot a zsebében vagy a nyakába akasztva hordozza magával. Különben is, így meglátnák és igencsak hamar megszabadítanák tőle.

Ezért inkább igen gondosan megtervezte, pont olyan súlyúra és nagyságúra, hogy elrejthesse hamis jobb lábában.

Így aztán, amikor az idegenek csakugyan eljöttek érte, és kirángatták őt az iowai Dubuque legszélén lévő fehér csempés fürdőszobájából, sejtelmük sem volt róla, mit készített elő számukra.

Amikor kis sokszorosító üzletéből hazafurikázott 76-os Chevy kombiján, Harry Reynolds nyomban rájött, hogy valami hátborzongató ügybe csöppent.

Beállt a garázsba, kikecmergett a kocsiból, és a tavaszi szürkületben kiballagott az előkertbe, hogy megszemlélje, ha még lát majd, vajon az lesz-e ott, amire számít.

Egész házát valami különös dicsfény vette körül.

A fűben állva (amely igencsak nyírás után kiáltott, meg kell majd környékeznie az öreg Torot a hétvégén) odapillantott salakblokkból és téglából épült házikójának alaposan megroggyant sarkára, ahol a kémény, a tető és a magasba nyúló rádióantenna élesen kirajzolódott a gyomok, fák és a kobaltkék égbolt háttere előtt. Amint a bekötőútra kanyarodott, úgy tűnt, hogy valami fényfoltot lát, lágy, mozgó, sokszínű fényt, mintha valami kobold éppen akkor bocsátott volna mágikus varázslatot az Elmore Drive 3210-es számra.

- A francba - mormolta, szemét meregetve még egy pillanatig, azután föladta. Már el is tervezte, hogy építi be majd a jelenséget ma esti rövidhullámú show-műsorába. Persze most is összelocsog majd mindenféléket, aztán a hajnali órákban, persze, ha valamelyik balszerencsés amatőrtársa éppen az ő hullámhosszára áll, szépen bedobja: „Meglehet, hogy a centauriak csinálták.”

Harry megvonta a vállát, és visszakocogott a furgonhoz, hogy kiszedje belőle a Val-U-Mart üzletben vásárolt zöldségféléket. Műlábának bicegő járása alig volt észrevehető. Az oldalajtónál a macskák éktelen nyávogással köszöntötték.

- Sicc onnan, Joker! A fickóddal törődj, Bessie! - kiáltott a macskákra, amint dorombolva surrantak felé, hogy esti üdvözlésül a lábához dörgölődjenek. - Örültök-e, hogy megjöttem, vagy csak éhesek vagytok?

Nyilván ez is, az is. Ha elment, a macskákat bezárta a házba, csak akkor hancúrozhattak odakint, ha otthon tartózkodott. Nem azért, mintha kételkedett volna benne, hogy ellennének magukban, csak éppen szerette tudni, hol vannak, amikor hazajön, különben izgulna miattuk, és elrontaná az egész estéjét. Amikor még élt a felesége, hagyta, hogy a macskák elkóboroljanak, némelyik el is veszett, de ez akkor nem sokat számított. Most viszont, hogy Carolyn többé sohasem jön vissza… nos, talán éppen annak örült, hogy tudja, valaki hazavárja.

Harry fölbontott egy Figaro tengeri csemege macskaeledel konzervet, és szépen elosztotta a fekete kandúr és a cirmos macskalány között, fintorogva a finom falatok förtelmes szagától. Aztán friss vizet adott nekik, az edényt gondosan elhelyezve a „Cicamosoly” macskaszőnyegen a sarokban, ahol a két jószág vígan kurrogva hempergett. Később szórt egy kis „Nyaú keveréket” a falatozótálkájukba, de csak akkor, mikor ismét megéheztek egy kicsit. A macskák jobban becsülik azt, aki egy csöppet megdolgoztatja őket az eledelükért.

Ezután elrakta a zöldségeket, a sütőlámpa alatt fölmelegített egy-két hamburgert, és maga is nekilátott a vacsorájának. Megnézte a postáját: számlák, a Sors Magazin, a Heti Világhíradó friss száma, de gyerekeitől, Hattie-től és Tedtől, akik már megházasodtak, és a túlsó parton laktak - semmi. Apjukat kissé habókosnak nézték, furcsa dolgok gyűjtődobozának, amit szépen bedugtak középnyugati gyermekkoruk gardróbszekrényébe.

Harry egész tubusnyi méregerős Hormer csiliszósszal nyakon öntötte hamburgereit, és bekebelezte őket, közben figyelmesen végigtanulmányozta a magazint. Jó lap, de már nem az, amit a jó öreg Raymond Palmer évekkel ezelőtt útjára bocsátott. Például túl sok benne az értelmetlen pszichológiai nyavalygás. Ebben a számban volt egy cikk Lemuria eltűnt kontinenséről, egy írás a varázsvesszős kutatásról és a megboldogult J. Allén Hynek egy eddig kiadatlan interjúja. Ez érdekesnek látszott, de a többi csiszolt elméjű újhullámos locsogás, Harry mindenkori halandzsája, lélektani jövendőmondás és más ehhez hasonló vacak. Semmirevaló, akár az asztrológia. Hitvány, értelmetlen zagyvaság, de az olvasók úgy falták, mint a lakodalmas tortát.

Végezvén a vacsorával, a mosogatóba tette az edényeket, és hangosat böffentett.

- A bab máris dolgozik, cicák - fordult értetlenül figyelő kedvenceihez. - Jobb lesz talán, ha kimentek. Ez a vacak bab nagyon ízletes, de az egyetlen olyan gázt állítja elő, amelyről tudom, hogy az ember lábába száll. Talán szétrobbanthatjuk előtte a gátakat, és visszatérhetünk a postához. Oké?

Engedett némi vizet a tányérjára, hogy a szószmaradványok ne száradjanak oda (a többit majd később elöblíti), és kinézett a hátsó ablakon. A ház mögött a fák között mintha fölvillant volna valami fény, és halk sustorgás is hallatszott, amely éppoly hirtelen elhalt, ahogy keletkezett.

Megrázkódott, és tarkóján fölmeredtek a pihék. Miféle istentelenség folyhat odakint?

Kiengedte a macskákat, és utánuk ballagott a hátsó udvarba. A nap már régen lenyugodott, és leszállt a mélységes iowai éjszaka. Máris szétáradt a friss tavaszi hűvösség, és Harry összerezzent, amint elhaladt a rozsdás nyársforgató és a töredezett sütőrács mellett, belemerülve a sarjadó tavaszi fű fanyar illattengerébe.

- Van ott valaki? - kiáltotta. De a fény már elenyészett, és csak a szélfútta lombok sustorgása és a hajladozó ágak nyikorgása hallatszott. -Ha ti vagytok azok, centauriak, bújjatok elő! Már régen várlak benneteket, és a világért sem bántanálak, ezt tudnotok kellene.

Harry szinte biztos volt benne, hogy a földönkívüliek nyilván nem az Alfa vagy a Béta Centauriról érkeztek, de tetszett neki a szó hangzása, ezért mindig csak így emlegette őket. De odafönt csak néhány felhőrongy homályosította el a csillagok fényét. Fölnézett rájuk egy pillanatra, és megint végigfutott a hátán a hideg, a kíváncsiság hidegrázása.

- Eej, ti fattyúk odafönt - suttogta. - Tudom, hogy léteztek. Lehet, hogy vártok még a leszállással, és nem mutatjátok meg magatokat a jövő századig, mikor én már hatlábnyira leszek a föld alatt… De az emberek, akik emlékeznek rám, majd azt mondják: „A fenébe is, a vén bolond Harry Reynolds csak igazat beszélt.”

Mivel csak egy szál rövid ujjú ing volt rajta, még trikó sem, Harry hamarosan dideregni kezdett, és inkább visszakullogott a házba. Most már kétségtelenül a megfelelő hangulatban volt. Megjött a kedve az adásra.

Apró, csípős füstpamacs szállt föl, egy pillanatra meglibbent az asztali lámpa kerek, fluoreszkáló fényfoltjában, és szertefoszlott a pincesötétben. Harry nagyítójával alaposan megvizsgálta a finom forrasztásokat, majd óvatosan beillesztette az áramkörpanelt rádióadójának buborékszerű, terjedelmes dobozába. Apróbb javításokra mindig szükség volt. Így van az, ha az ember szedett-vedett alkatrészekből tákolja össze készülékét. A csavarokat meghúzva visszaerősítette a tok hátlapját.

Az alagsori műhelyben körülötte függtek szerszámai, akár a denevérek egy barlang mennyezetén. Harry maga rendezte be a helyiséget, és mindig mindent katonás rendben tartott benne. Időnként apróbb újításokat is kiagyalt. Nem igazán komoly dolgokat. Egy tökéletesebb egérfogót, újfajta katalitikus áramátalakítót öreg autókhoz, elektromos vezérlésű macskaajtót, ilyesféléket. Leginkább az elektronikában lelte örömét, úgy játszott az ellenállásokkal, kondenzátorokkal, tranzisztorokkal és drótokkal, mint valami kölyök a Legokockákkal.

Harry fölnyalábolta rövidhullámú készülékét, ép térdén egyensúlyozta, hogy leolthassa a műhely világítását, aztán fölcipelte a padlásra, ahol legtöbb idejét töltötte. Amikor ‘59-ben ideköltözött feleségével és gyerekeivel, a házon normális nyeregtető volt, a szarufák között szigeteléssel, ahogy illik. Leküzdve Carolyn tiltakozását, hogy a hely inkább lomtárnak kellene, összeszedte ácstudományát, és kis dolgozószobát rendezett be magának. A pincét mindig is kissé nyomasztónak érezte. A gyerekek trappolása a feje fölött, felesége rendszeres betörései mosás vagy teregetés ürügyén, számtalan egyéb apró kellemetlenséggel együtt szörnyen zavarták az összpontosításban, és korlátozták személyi szabadságát. Idefönt viszont…

Még most is, amikor már mindenki elhagyta a macskáin kívül - amikor túl későn rájött, hogy azok a zavargások az együttlét legkedvesebb emlékei számára -, most is, amint lehajtotta a zsanéros padláslépcsőt, és fölmászott „kapcsolatteremtő központjába”, egyszerre teljesen más világban találta magát.

Letette a készüléket, bedugta az AC csatlakozót, bekapcsolta a mikrofont, és fejére illesztette fülhallgatóját. Forgószéke fémes csikorgást hallatott, amint előredőlt, hogy tekergesse a keresőt, a finom frekvenciabeállítót, fölkészüljön a ma esti adásra. Különböző hangerejű jelek csipogtak és sípoltak, amint végigfutott a sávokon, olyasmik, mint a „Bábel éjszakai élete szombaton” és hasonlók. Kedvenc csatornája azonban szabadnak bizonyult.

Működésbe hozta a mikrofont, hátradőlt karosszékében, és elkezdte az adást.

- Ufók, figyelem! Ufók, figyelem! Minden centauri és ti is, egyéb emberféle és nem humán lókötők, ide figyeljetek most! Itt Klatuu adása az 51,2 megaherzes frekvencián. Adóvevő-engedély száma… a francba, nem emlékszem. No mindegy, a fő, hogy én legális vagyok, fiúk, ti meg nem!

Egy kicsit odébb fordult, közelebb hajolt a mikrofonhoz, tenyerével megtámasztotta az állát, és ujját a fülébe dugta, hogy jobban hallja és bemérhesse hangjának rezonanciáját. Baritonja rendszeresen megtört, és izgalmában sipákoló hangokat hallatott. Amatőrtársai csak „Klatuii, az egérke” néven emlegették a hatvanas években, amikor az ilyesmi még komoly problémát jelentett.

Harry hatvanéves volt, de sohasem dohányzott, nemigen ivott mást, csak sört, s azt is csak hétvégeken, mindig gondoskodott a megfelelő fizikai tevékenységről, szóval úgy általában egész jó formában volt. Pisze orra volt és nagy barna bagolyszeme, amely most hihetetlenül kitágult a beszéd izgalmától. Fiatalabb korában kecskeszakállt viselt, hasonlóan a legtöbb ufószakértőhöz, de most már sima volt a képe, leszámítva az esti borostát.

- Tudom, hogy itt ólálkodtatok a házam körül. Láttam a fényeiteket, hallottam a hangotokat, a pokolba is, éreztem, hogy itt vagytok. Csak biztosítani szeretnélek benneteket, hogy a meghívás még mindig érvényes, egészen azóta, hogy első adásom elhangzott innen, a „kapcsolatteremtő központból”. Bújjatok elő, és dumáljunk egy kicsit, igazán, személyesen. Tisztában vagyok vele, nem akarjátok, hogy sokan tudjanak ittlétetekről, de az öreg Harry Reynoldsban igazán megbízhattok. - Fölnézett a deszkaborítású mennyezetre erősített csillagtérképre, amely csak egy volt a helyiséget teljesen kitapétázó, kivétel nélkül az ufókhoz kapcsolódó térképek, plakátok és fényképek közül. - Már jó régen várom, fiúk, hogy elbeszélgethessünk egymással, mert túúdommm, hogy a közelben vagytok ooodakinnnnt!

Az utolsó mondat volt a szignálja. Olyasmi, mint Jack Benny „nos háát”-ja, vagy Steve Martin esetében az „én vad és hibbant fickó vagyok”. A többi amatőrök azért kedvelték, azért hallgatták a „show-műsorát”, amikor csak tehették - közvetlenül nemigen beszélgettek vele mert Harry Reynoldsnak volt humorérzéke. Az ufókat halálosan komolyan vette, ha netán szóváltásra került sor róluk, de különben szívesen elviccelődhetett velük, és meg is tette.

- Láássuk csak… mármint, ha hegyezitek a fületeket. Múlt szombaton arról dumáltam… - odapillantott az asztalon előtte álló könyvhalomra - hááát persze, annak a tökfilkó Scarblablának a legújabb nyavalyás könyvéről. - Előhúzta a kupacból a kemény borítású kötetet, és beolvasta a címét: Fölöttünk csak az égbolt, írta dr. Everett Scarborough. Eeegen. A humbugológia doktora. Mégis, mit gondol ez a mélák, kicsoda ő? Már maga ez a cím is csudás! Idézet egy olyan balfácántól, mint John Lennon. Ide figyeljetek, én ismerem ezt a Scarborough pofát, olvastam a könyveit. Mindet, egytől egyig. Egen, egen, tudom, hogy ő az a krumplifej, aki ’69-ben rávette a kormányt, hogy ugorjon fejest a Kék könyv programba. Tudom, hogy manapság ő a legfőbb ufótagadó, nekünk, csészealjmókusoknak afféle mumusa. De gondoljunk csak bele… ez a kukaturkáló tökfej valójában gyilkolt az írásaival, előadásaival, tanácsadásaival. Az ördögbe is, hallom, hogy valami elmebajos hálózat fontolgatja, hogy tévéshow-t csinál az ő úgynevezett ufókutatásaiból. Nyilván dől majd az ölébe a dohány!

Reynolds lapozgatta a könyvet, közben egyre mormolva a professzor nevét, nehogy a centauriak meg a többi hallgatói azt higgyék, hogy megszakította az adást.

- Eegen, eegen, itt van… ez az a hozzáállás, ami igazán lelomboz engem. - Elkezdte idézni a szöveget:

- „Hiszékenység. Ha egy szóban összefoglalhatnám e huszadik századi jelenség okait, egyszerűen a »hiszékenység« szót használnám. Ám tudós lévén, fölkészültségem szigorú szabályait és módszereit használom mércéül kutatásaim során. E tudományos vizsgálatok még nyomokban sem utalnak arra, hogy a Földet más bolygók, dimenziók vagy kozmikus piacok bennszülöttjei látogatták volna meg valaha. Az emberek azt tapasztalják, amit tapasztalni óhajtanak. Az emberek abban hisznek, amiben hinni akarnak. Vajon mélylélektani problémák ezek? Szellemi hiányosságok? Üldözési mániák? A tudathasadásra emlékeztető olyan fogyatékosságok, amelyeket orvosaink még nem határoztak meg pontosan? Ki tudhatja? Közös nevezőjük azonban roppant egyszerű: hiszékenység!”

Harry Reynolds mély lélegzetet vett, majd így folytatta:

- Hát, ettől igazán fölmegy a pumpa! - Kiáltása kis híján szoprán fekvésűre sikeredett. Harry elhallgatott egy pillanatra, hogy lehűtse magát.

- Idefigyeltek, centauriak? Hát persze. Ez az alak igazán megnehezítheti a dolgotokat, mikor végre úgy döntőtök, hogy széles körben bemutatkoztok ennek a világnak. Van egy igazán pompás ötletem. Tudjátok, hogy nekünk, földieknek… az irodalmunkban… van egy érdekes legendánk. Egy római legenda… nem is… görög! Eegen. Szóval, tudjátok, hogy a görögöknek volt egy egész csomó istenük. Hmm, olyanok, mint Zeusz, Aphrodité vagy éppen Odin. Eegen. Ők teremtették az emberiséget, de elég ferde hajlamok fűzték őket az emberekhez és az állatokhoz. A jó öreg Zeusz például szívesen látogatott le a Földre, hogy hattyúkkal szerelmeskedjen. De ha egy fickónak, olyasfélének, mint ez a Scarborough doktor, a seggébe bújt egy darázs, és ettől azt hitte, hogy ő is valaki, nos, az isteneknek ez egyáltalán nem tetszett, úgy vélték, hogy az illető igencsak fönnhordja az orrát és… izé… nagymenőnek képzeli magát. Olyasmi ez, mint a gőg vagy fennhéjázás, csak sokkal komolyabb. Nos, az istenek az ilyen fickókba belevertek egy-két karót, képüket a sárba nyomták, sőt néha még a fúriákat is rájuk uszították. Még az is előfordult, hogy megvakították őket.

Lehet, hogy ez a Scarborough fickó is csak erre vár? Szedjétek föl őket az egyik tányérotokba, és jól kocsikáztassátok meg a bandát. Rázzátok meg egy kicsit a grabancát, hogy többet ne képzelje magát olyan nagy valakinek. Azt hiszem, igazán jót tenne neki - vihogta el magát Reynolds. - Persze, azt szeretném, hogy előbb hozzám jöjjetek el. Mert túúdommm, hogy a közelben vagytok ooodakinnnnt!

Még vagy félóráig folytatta kommentárjait, befejezve kimerítő könyvszemléjét, megemlítve a sokszorosítóban aznap előfordult izgis eseteket és beszámolva arról, hogy áll a terve saját ufókönyvének magánkiadásával kapcsolatban. (A kéziratot eddig pontosan harminc kiadó utasította vissza.) Végül elmesélte, milyen dicsfény övezte a házát, amikor hazaért, milyen fényeket látott, hangokat hallott a fák között.

- Nos, mennem kell, haverok! A beleim működésbe léptek, és ez igazán nem tréfadolog. - Ezzel befejezte az adást.

Kijelentkezett az éterből, megállapította, hogy vagy két óra hosszat dumált, bejegyezte a hallgatóitól kapott visszajelzéseket. A csészealjadások esetében ez néha nulla is lehetett. Ma este mindenesetre ez a kellemetlen érzés töltötte el.

Azután szépen leballagott, fölmarkolta a Heti Világhíradót, és reményteljesen megindult a klotyó felé.

„UFÓBOTRÁNY” - ordított a szalagcím.

„ÉSZBONTÓK A VILÁGŰRBŐL”

- Ó, ti centauriak - dünnyögte Harry Reynolds, az ülőkén a nevetéstől előre-hátra hintázva, miközben egy Dél-Amerikában megrendezett ufó heavy metál koncertről szóló hírt olvasott. Derékszíjának csatja csilingelt a padló kerámiaburkolatán. - Micsoda komédiások!

Lapozott egyet, ahol egy százévesen teherbe esett asszonyról volt szó. (A papa meg legalább száznégy éves!)

Ekkor érezte meg, először, hogy szédül.

Fölpillantva látta, hogy valahogy furcsán villódzik a fürdőszoba világítása. Ekkor már vagy tizenöt perce kuporgott a vécékagylón. „Ülésének” úgy ötödik percében vette észre, hogy a világítás furcsa vibrálásba kezd. Maga a ház is különös nyikorgó hangokat hallatott. Izgalomra semmi ok, a ház nem éppen új, nem csoda, hogy néha furcsán nyögdécsel. Hanem a lámpák… mindig rendesen karbantartotta őket. Csak nem a villanyszerelői képességeiben van a hiba? Nevetségesnek és sebezhetőnek érezte magát e pillanatban: Lee farmere és gatyája a bokája körül, miközben a fény olyan különösen vibrál…

Letette a világhíradót, és nekiveselkedett, hogy fölálljon a kagylóról, amikor elérte a halvány varázsütés. Nem bénult meg tőle igazán… inkább olyan volt az egész, mintha a levegő hirtelen kristályossá dermedt volna, ő maga pedig képtelen a kellő gyorsasággal mozogni. Pusztán az, hogy a nadrágját fölhúzza, félelmetes erőfeszítésnek tűnt. Pislogott, és úgy maradt meggörnyedve, boldogan, hogy egyáltalán levegőhöz juthat.

- Mi az ördög…?

A fülébe jutó hangok apró lábak csoszogására és halk pusmogásra emlékeztettek. Először úgy vélte, hogy a nappaliból jönnek. Aztán a hangzásuk megváltozott, visszhangzott, és valahogy közelebbről hallatszott, mintha egy alagútban lépkedne valaki.

A hangok egyre közeledtek. Csak jöttek, jöttek a fürdőszoba felé! Harry Reynolds szívét eddig sohasem érzett rettegés töltötte el. Valami mély és primitív érzést ébresztettek benne, ősi vészjelzést, amely sohasem hal ki a legtöbb emberből. Arcán kövér csöppekben ütött ki a verejték, ismét előregörnyedt, hogy elérje nadrágja korcát és végre fölhúzhassa a ruhadarabot. Talpra kell állnia! Be kell csuknia azt az ajtót! Az eltompult érzékein keresztül, a ködöt áttörve követelte a lelkében zúgó riasztókürt. „CSUKD BE AZT AZ AJTÓT! ZÁRD BE! -bömbölte. - ITT VANNAK, HARRY! MOST JÖNNEK ÉRTED!”

Elérte a nadrágszíját. Ujjai rákulcsolódtak farmerének felső szélére. Bár már érezte a szövet érintését, tudta, hogy nem lesz elég ideje. Minden erejét megfeszítve az ajtó felé vetette magát az ülőkétől. Hasra esett a csempepadlón, kezét az ajtó felé nyújtotta, miközben a szeme előtt őserdőként hullámzott a puha fürdőszobaszőnyeg rózsaszín bojtozata. A fürdőszobaajtót tárva-nyitva hagyta, most pedig be kell csuknia, be kell zárnia!

Az üres légtéren keresztül tekeregve nyúlt, kapaszkodott az ajtó felé.

Ujjai már csak leheletnyire voltak a deszkától, amikor egy kéz siklott körül az ajtófélfán.

Betapogatózott, közvetlenül a kilincs alatt. Harry hosszú, finom ujjakat látott, amint lassú szorításba keményedtek, mint valami pók lábai.

Szívszorító rémület dermesztette meg minden további mozdulatát. Harry Reynolds csak arra volt képes, hogy tehetetlenül bámuljon a belépő alakra. Minden emberi nyelv elpárolgott a tudatából, így nem jutott eszébe az idegen vagy a látogató szó, sem más szinonima a sok közül, amelyeket több mint harminc éve élvezettel használt az ufójelenséggel kapcsolatban. Tudata vészesen összezsugorodott, visszasüllyedt történelem előtti kezdeteihez, beszorult a „harcolj vagy fuss” belső parancs ketrecébe, de ott sem volt képes kitörni bénultságából.

Az ajtó még jobban kitárult, és a túlsó oldalán lévő teremtmény beúszott a képbe.

A lény talán három láb magas lehetett, teljesen ember formájú, csak éppen törpe. Végtagjai cingárak voltak, és olyan anyagból készült sötétkék melegítőfélét viselt, amely inkább elnyelte, mintsem visszatükrözte a fürdőszobalámpa fényét. Valami sapkaszerűség is volt keskeny rovarfején, de nem ez kötötte le Harry figyelmét. Sokkal inkább a szeme.

Hatalmas, mandulavágású, onixkőre emlékeztető szeme volt. Végtelen idegenséggel tekintett le rá finom csontozatú koponyáját borító szürkéssárga bőrének nyílásából.

Harry egy pillanatra teljesen elmerült annak a pillantásnak a mélységeiben. Olyan volt az, mint az űr legsötétebb csücske. Az időn és a létezésen túli űré, az űré, amely valahogy mégis élt.

A lény beljebb lépett a helyiségbe, és megállt a mosdókagyló mellett. Nyomban követte egy másik, hozzá teljesen hasonló. Az ajtón túl, látóterén kívüli Harry hallotta még továbbiak halk beszédét.

A második kezében valami pálcaféle volt, aminek látványától Harry rettegése nyomban, teljes erővel visszatért. A pálca vége ugyanis fölizzott, cseresznyepiros lüktetéssel, mint valami tüzes piszkavas vége. A lény pedig lassan Harry arca felé közelített vele.

Harry egyszer csak tudatára ébredt, hogy sikoltozik.

Valahogy nem is a saját hangján, úgy tört elő belőle az üvöltés, zabolátlanul és sürgetően, mint a hányás.

A teremtmények hátraléptek, nagyokat pislogtak, látszólag meglepődve Harry viselkedésén. Egy harmadik is belépett. A pálcát tartó föléhajolt, és mondott valamit, bár a szája nem mozgott.

- Kérem, nyugodjon meg. Megrémít bennünket! - hallotta Harry.

Mégsem volt képes megfékezni üvöltését. Tudatának egy csücske önmagát szemlélte, mintegy töprengve rajta, hogy e pillanat iránti harmincévnyi várakozása után vajon miért viselkedik így? Ez a tudatfoszlány azonban egyre halványodott és lassan beleolvadt kétségbeesett ordításába.

A lények nem odakint voltak többé. Itt voltak.

A pálca fölemelkedett. Úgy lebegett, mintha antigravitációs térben lebegne, majd lassan leereszkedett, és lágyan megérintette Harry Reynolds homlokát.

Az éjszaka betüremkedett a fürdőszoba ablakán, körülörvénylette és tökéletes sötétségbe burkolta.

Illatos kartondoboz.

Az az illat. A sötétségbe először az az illat hatolt be, mint valami tapogató ujj, amely megragadja és kirángatja az öntudatlanságból.

Amikor magához tért, már nem üvöltött.

Feküdt, gondolkodott, tudomásul vette környezetét, amint elnyúlt valami orvosi vizsgálóasztalra emlékeztető vízszintes matracon. Szemhéja fölpattant. Ingét lehúzták, de a nadrágja rajta volt. Körülnézett, és először a pislogó fényeket vette észre, amelyek képernyőkből, kijelzőkonzolokból áradtak, némelyikük vezérlőgomboknak látszott, mások térbeli alakzatokat öltöttek, mint valami lebegő hologramok. Egyszer csak rádöbbent, hogy nincs egyedül. A jelenlévők beléptek látómezejébe.

A föléhajló alakok magasabbak voltak a fürdőszobájába behatolóknál. Hárman voltak, és az a különös érzése támadt, hogy nőneműek. Fejük emberszerűbb volt, kevésbé háromszögletű, és a szemük, bár nyilvánvalóan ferde vágású, mégis pupillával rendelkezett.

Overalljuk még fémesebbnek látszott: ezüstös szövet feszült karcsú testükre.

A vizsgálóasztal, amelyen feküdt, egy kerek, talán huszonöt lábnyi átmérőjű helyiség falához simult.

A túlsó, sötétbe vesző oldalon valami kerek nyílást látott. Talán egy ajtó?

- Mit csinálnak velem? - kérdezte, miközben az egyik lény a falból kitüremkedő, gömbölyded buborékhoz lépett.

Megjött a szava. Bár még mindig rémület fojtogatta, mégis tudott beszélni. Nyelvének - leglényegesebb fizikai eszközének - föléledése csökkentette valamelyest tehetetlenségének érzését. Ugyan minden ködös és bizonytalan maradt, valami álomszerű képzet borította a valóságot, de mégis, valamennyire ura volt az akaratának.

A hozzá legközelebbi lény föléhajolt, tekintetében a kíváncsiság fényével.

- Nem bántjuk önt - mondta, de most is mozdulatlan ajkakkal. Harry úgy érezte, hogy a szavak valami hallható virágokként nyílnak ki a tudatában.

Fölemelte a fejét, de az előbbi beszédkísérlet teljesen kimerítette. Még mindig zavarodottan visszahanyatlott. Tehetetlenül szemlélte, mit csinálnak az idegen teremtmények.

A gömb alakú valami a fal mellett egyszerű bútordarabnak bizonyult. A lény kihúzott belőle egy fiókot, amely fémesen villant, kristályosán csillogott. Kiemelt belőle egy hosszú, tűre emlékeztető szerszámot. A vége saját energiaforrástól izzott. A műszert óvatosan és kecsesen Harry fölé vezette. Szeme sarkából látta a csillogását, és észrevette, hogy valami injekcióstű-szerűség közeledik a nyakához, pontosan a füle tövében.

- Ne! - kiáltotta. - Nem akarom, hogy ezt csináljátok velem! Nem törődtek a tiltakozásával. Éles szúrást érzett a nyakán, és érzékelte, hogy egy fémtárgy hatol a testébe, mint valami rovar vénát kereső fullánkja. Egyre mélyebbre, mélyebbre és mélyebbre… A fájdalom nem csillapodott. Az agyába hatoló fém érzése ugyan megszűnt, de a fejét hasogató fájdalom úgy élt tovább benne, mint egy sikoltás vagy üvöltés. Ismét elvesztette eszméletét, majd nyomban észre tért, orrában a kartonpapír kellemetlen illatával.

Kartondoboz és rózsák illata - ezúttal.

Most egyszerre ketten hajoltak fölé. A mennyezetről csőkígyó ereszkedett alá. Spirálba tekeredett, és a végéről a legrémisztőbb fogászati élményeire emlékeztető szerkezet csüngött. Az egyik teremtmény megragadta a szerszámot, és elfordított egy kapcsolót. A szerkezet fölzümmögött, és zöldes fény jelent meg a végén. A lény fürkésző pillantással futott végig Harry Reynolds testén, homlokától a hasa aljáig, miközben a szerkezet földöntúli csipogást és zümmögést hallatott. A másik három jelen lévő idegen élénk figyelemmel követte a műveletet.

- Ezt hagyjátok abba! - üvöltötte Harry. - Beszélgessetek velem, de ne szabdaljatok szét!

Fölemelték a fejüket, és úgy tekintettek rá, mintha ő lett volna a legfurcsább és legmeglepőbb dolog az egész világmindenségben. Utána csivitelni kezdtek maguk között.

- Ti libák! Ne bántsatok tovább. Inkább kommunikáljunk! Én évek óta védelmezlek benneteket, ti meg ezt csináljátok velem?!

Nekifeszült, hogy fölkeljen, de rájött, hogy mozdulni is alig bír.

- Miféle alakok vagytok ti? Egész eddigi életében kereste a furcsa és szokatlan dolgokat. De ez

most nem csupán hátborzongató, hanem egyenesen iszonyatos volt. Az egyik alak hozzálépett, és fölébe hajolt. A lehelete borzalmas szagú volt: gépolaj és fokhagyma keveréke, ami egy korhadt kartondobozból árad.

- Kérem, nyugodjon meg - mondta. Hangtalan szavai egyenesen az agyába hatoltak. - Ön nem más, mint a Kiválasztott!

- Ó, igen? A valagam! - S ezzel egy időben olyan rémülethullám öntötte el Harry Reynolds szívét, hogy azt hitte, nyomban meghal. Hideget érzett hirtelen.. Hideget és szörnyű magányt… Nem csupán egy közönyös, hanem határozottan rosszindulatú mindenség hullámain hányódott.

Harry felnyögött. Üvöltésre már nem maradt ereje, hangja teljesen elapadt.

A titokzatosan sötét mennyezetről újabb szerkezet ereszkedett fölé, olyasmi, mint egy karmos periszkóp. A teremtmények egymás között duruzsoltak egy darabig, azután visszatértek hozzá, és finom ujjaikkal a nadrágja után nyúltak. Néhány kecses mozdulattal kioldották az övét, lehúzták a cipzárját, majd lerántották róla a farmert, alsónadrágjával együtt, és föltárták a nemi szervét. A hidegtől és a rémülettől összezsugorodott, az újabb hűvösség pedig csak még inkább rontott a helyzeten. Az idegenek egyike fogta a mennyezetről leereszkedő újabb szerkezetet, és csésze formájú részét Harry szerszámának a végére húzta.

A szerencsétlen csak rémülten nézte, a tiltakozás torkán akadt, mint valami almacsutka.

Rozsdamentes acél csillant, borotvaéles üveglemezek villantak, tűhegyek meredtek elő. A szerkezet kinyíló vége olyan volt, mint egy robotsündisznó. A teremtmény úgy irányította a dolgot, hogy a burok ráereszkedett Harry péniszére és herezacskójára. Inkább sejtette, mintsem érzékelte az éles alkatrészek érintését. Olyan volt az egész, mintha egy ezerfogú muréna kapta volna be.

- Neee! - lihegte. A teremtmény megérintette a szerkezet karjának egy pontját, mire

vörös, sárga, kék fények villantak föl lágyan villódzva és sustorogva. Olyan csiklandozás érzése tört rá, amelytől még a lelkén is fölmeredt a szőr. És ekkor elhatalmasodott rajta a mélyreható fájdalom.

Keservesebb, mint eddig bármi. Úgy érezte, hogy legintimebb testrészét húsdarálón ledarálják, helyreállítják és megint ledarálják. Az észveszejtő fájdalom ellenére valahogy mégis ébren maradt. Szeméből ömlöttek a könnyek, hátgerince ívbe feszült, máskülönben moccanni sem tudott.

És mindezen keresztül látta, hogy azok az idegen onixfekete szemek közömbösen bámulnak rá.

Nagy megkönnyebbülésére a tudata végül mégis kikapcsolódott, és megkínzott énje alámerült a semmibe.

Amikor újra magához tért, izmai további fájdalmak elviselésére készen megfeszültek, lihegve kapkodta a levegőt, s érezte, amint arcát és mellkasát elborítja a verejték.

A látogatók ezúttal nem hajladoztak fölötte. Ketten a közeli vezérlőbillentyűzeten dolgoztak, a többiek eltávoztak.

Harry rájött, hogy képes mozogni, és már fájdalmat sem érzett. Mindössze teljesen zavarodottnak és mélységesen zaklatottnak érezte magát. Fölemelte a fejét, és rájött, hogy a nadrágja még mindig le van húzva. Meglátta, hogy nemi szervét apró vörös pettyek borítják, de a kis sebek nem véreztek. Közép-nyugati szégyenlőssége legyőzte bénultságát. Fölemelkedett, amennyire tudott, hogy fölhúzza a nadrágját.

Az irányítópultnál szorgoskodó teremtmények mintha nem vették volna észre, hogy magához tért. Elmélyülten bámulták képernyőiket, számlapjaikat vagy miket, s őrá egyáltalán nem figyeltek oda.

Harry összerázkódott a vizsgálóasztalon, és megkísérelte végképp összeszedni magát. A fájdalom, a rettegés és az iszonyat még burokként vette körül, de valahogy egyéb érzékei, így öntudata is helyreállt, és ismét ura volt akaratának.

Szégyellte magát. Mélyen és kimondhatatlanul szégyenkezett. Ebben a pillanatban teljesen átérezte, milyen végtelen megaláztatás lehet egy nő számára, ha megerőszakolják. Marcangolta a fájdalom, a kegyetlenség, igen, de valójában ennél is mélyebb valami, megmagyarázhatatlan és olyan keserves dolog, amelyet igazán föltárni sem volt ereje. Inkább más, megszokottabb érzelmeire összpontosított.

Először is ott volt a fölháborodás és a harag. Azután, azután, nos, az árulás!

Oly régen kezdődött, hogy Harry Reynolds föltekintett az égre, más, felsőbbrendű életformák létezésén töprengve, hogy már meg is feledkezett kezdeti, csaknem vallásos hozzáállásának tisztaságáról. Oly régen nyújtotta ki utánuk a kezét, szinte szégyenbe hozva magát más emberek előtt, kutatott utánuk rádiójeleivel, és mindig az „ami a szívemen - a számon” hozzáállás jegyében.

Most meg így bánnak vele!

Valahogyan, valami odabent mélyen elültette benne a félelmet, hogy valami rossznak kell történnie. Korea és a hadsereg végképp elsöpörte Harry ártatlanságát, s énjének e megkeseredett oldala határozottan fölkeltette benne azt a gyanút is, hogy az idegenek talán mégsem a mennyország angyali küldöttei.

Semmit sem tettek haragja csillapítására, az árulás iránti érzetének megszüntetésére.

A jobb nadrágszárán, a belső varrásnál volt egy cipzár. A többihez hasonlóan ezt a nadrágot is maga alakította át úgy, hogy könnyen hozzáférhessen a műlábához, ha meg kellett igazítania, le akarta venni vagy valami hasonlót csinálni vele anélkül, hogy ehhez egészen le kelljen húznia a nadrágot. Megkereste a cipzár fülét, és óvatosan, zajtalanul fölhúzta egészen a tövéig, lemeztelenítve ezzel egész lábát.

Nagyszerű. Az idegenek nem piszkáltak hozzá. Gyors pillantással meggyőződött róla, hogy a két ott maradt teremtmény teljesen elmerült a munkájában.

Harry visszatért műlábához. Jobb lábát kevéssel a térde fölött vágták le egy hadikórházban (a róla szóló tévésorozatot ezért sohasem nézte), miután egy kínai lövedék különben is elvitte a nagyobbik részét. Évekig egy otromba, betegsegélyzőtől kapott falábat használt, ami mellé mankó is kellett kisegítésül. A hatvanas évek végén viszont kapott egy modern, műanyag protéziscsodát, és utána teljesen hátat fordított a múltnak. Ezekkel az új műlábakkal akár még kosárlabdázhatott is az ember, olyan tökéletesek voltak. De Harry nem szórakozott labdázással. Hamarosan rájött a működése lényegére (átkozta is magát, hogy korábban nem talált ki ilyesmit), és nyomban hozzálátott a típus tökéletesítéséhez. Egyik példányában még rejtekhelyet is kialakított.

Kitapogatta a gombját, mire a rejtett rugók kinyitottak rajta egy ablakocskát. Várakozott egy pillanatig, hogy csillapodjon ujjai remegése, majd előkotorta találmányát.

A lábszárban lévő üreg kicsinysége határozta meg a benne eldugott szerkezet jellegét. Csak egyetlen tárgyat helyezhetett el benne, pedig Harry több dolog elrejtésére vágyott. A végül kialakított szerkezetet „svájci katonai kamera”-jának nevezte el.

Egyik életre szóló szenvedélye volt a vágy, hogy lefényképezhessen egy ufót. Az első két alkalommal, amikor meglátta őket, csupán szavakban számolhatott be élményeiről. Ha pedig az idegenek mégiscsak fölszednék valaha, mindenképpen fényképet akart róluk készíteni. Amikor alaposabban végiggondolta a dolgot, rájött, hogy egy hangfelvétel sem jönne rosszul. El is készítette a testében megbújó rejtekhelyet, de a két tárgy együtt sehogy sem fért bele. Készített hát egy pontosan beleilleszkedő tokot, s abba szerelt be egy magnóval kombinált fényképezőgépet.

Harry alaposan fölmérte a helyzetet. Úgy vélte, hogy lesz ideje egykét kép elkészítésére. Leemelte a lencsevédő sapkát, és gyorsan csettintett egyet-kettőt. A gépnek automata beállítója volt. Végiglőtte a filmet, majd kiemelte és nadrágzsebébe süllyesztette. Minden eshetőségre, ha egyszer kijut innen, amiben különben egyre inkább kételkedett. Amire ezután készült, annak a kis szarházi férgek aligha örültek volna különösebben.

Lázálmaiban Harry Reynolds ezzel a lehetőséggel is számolt. Nagy figyelemmel olvasott el minden híradást emberek idegenek általi elrablásáról, tudta tehát, mennyire fölkavarták az áldozatokat az események. Harry úgy vélte, hogy két lehetőség áll előtte… vagy megjátssza a teljesen naiv alakot a látogatókkal szemben (különben is mennyit fáradozott a megnevelésükkel), vagy eleve rosszindulatot föltételez róluk. A most történtek szemében teljes mértékben kimerítették a rosszakarat fogalmát. A kis nyavalyásoknak meg kell fizetniök reményeinek és álmainak elárulásáért, testének meggyötréséért. Most már bizonyos, hogy nem csak ez a bolygó bűzlik… rothadt az egész világmindenség.

A hadseregben és Koreában is a munícióellátás volt a szakterülete. Fiának épített ugyan rakétamodelleket, de fegyverekkel sohasem foglalkozott igazán. Amikor megérett benne az elhatározás, azért nem okozott neki nehézséget elkészíteni a szerkezetet egy helyes kis golyónyi plasztik robbanóanyaggal és gyújtózsinórral. Pontosan beleillett fényképezőgépe tokjának szabad üregébe, könnyen betehetően és kivehetően. Arról is gondoskodott, hogy ne legyen könnyen vagy véletlenül megnyomható az időzítőszerkezet beállítógombja. Először föl kellett húzni a fényképezőgép kioldóját, a kellő szögben elfordítani és azután külön beindítani.

Most mindezeket a műveleteket elvégezte, miközben dúlt benne a dühös indulat, sajgott a feje, és lüktetően csikart a hasa.

Szépen beállította a fényképezőgép-bombát. Időzítése öt másodpercre szólt. Alaposan megvizsgálta a pultot, amely előtt az idegenek szorgoskodtak. Egyszerűen belökhetné alá a cuccot, ahol a fattyúk sehogy sem férhetnének hozzá. Amikor pedig fölrobban… Harrynek fogalma sem volt róla, akkor hova kellene elbújnia. Azt sem tudta, tulajdonképpen hol van. Föltételezte, hogy valamelyik hajójukon. Annak is fönnállt a lehetősége, hogy éppen a levegőben vannak, és akkor kisded ajándéka lesújtana a Földre. Fájdalma és fölháborodása olyan erős volt, hogy ez a lehetőség nem is izgatta. Jó kis meglepetés lehetne ez az ufórajongók számára… egy lezuhant csészealj, Harry Reynolds szíves közreműködésével!

De akárhol is vannak, vissza kell ütnie! Minden porcikája ezt követelte. Ha maga is belepusztul… abból, amit eddig hallott, sejtette, hogy ha az idegenek egyszer ráteszik a kezüket valakire, valamikor később úgyis visszajönnek, hogy végleg elbánjanak vele. Nem szívesen hitte el, hogy ennyire rossz a helyzet, de abban biztos volt, hogy máris sokkal komiszabb, mint valaha is képzelte volna. Meghalni is jobb, mintsem még egyszer keresztülmenjen mindazon, amiben éppen az imént volt része.

Megnyomta hát a gombot, és örömmel tapasztalta, hogy az időzítő működik. Számolni kezdett:

Egy másodperc.

Két másodperc.

Három másodperc.

- Ezt kapjátok be, űrbibircsókok! - mormolta csöndesen, és elhajította a kameragránátot.

A szerkezet pontosan a pult előtt álló két idegen között ért földet. Meg sem moccantak, s mintha észre sem vették volna, pedig igazán jókorát csattant. Tovább bámulták a műszereiket, mialatt a bomba besiklott a pult lábai közötti keskeny, sötét résbe.

Négy másodperc.

Bár közönyük igazán meglepte, Harry nem figyelte tovább őket. Hátat fordított nekik, és golyóvá gömbölyödött, karjával eltakarta a fejét.

Öt másodperc.

A helyiség megrendült.

Fülsiketítő dörrenés csattant. Hőhullám csapott végig Harry csupasz hátán, sűrűn záporoztak rá a törmelékdarabok.

Teste megfeszült, várva a hajó alábukását, amint a vezérlését elveszítve a Föld felé zuhan. A hirtelen haláltól is tartott, ha netán a hajó már kint van az űrben, és bombája lyukat szakított a falán a semmibe. De semmi hasonló nem történt… a padozat szilárdan a helyén maradt.

Még néhány pillanatot kivárt, azután megfordult, hogy fölmérje az okozott kárt.

A falból fekete füst gomolygott elő. Tarkán villogtak benne a kihunyóban lévő elektromos tűz szikrái. A füstöt kiszippantotta a bomba által a falon ütött nyílás, s a kesernyés bűzön túl megérezte a friss levegő ismerős illatát és…

Nem! Ez lehetetlen!

Trágyaszagot?!

Akár egy iowai gazdasági udvar! Lehet, hogy a hajó egész idő alatt a Földön maradt!

A fölcsillanó reménysugár talpra kényszerítette. Túlélési ösztöne visszatért, most már tudta, hogy van némi esélye. De előbb ki kell jutnia innen… Csak azon imádkozott, hogy a bombája által a falba vágott lyuk elég tágas legyen ahhoz, hogy kiférjen rajta. A kihunyó tűz halvány szikrái és a még föl-fölcsapó lángok fényénél látta, hogy a robbanás szó szerint leszakította az idegenek fejét. Bármilyen elégtétel volt is számára, kissé mégiscsak megrendült, fölfogván, hogy a lények többé nem állnak lábra, és a pislákoló elektromos tűz is részben belőlük villan elő. Döbbenten lódult neki.

A megtépázott testekből összeégett szigetelés, színes vezetékek makarónikupaca, fogaskerekek és egyéb szerkezetek elfeketedett tömege fordult ki. Tehát robotlények voltak? Az idegenek, akik elrabolták, ezek szerint valami „gépemberek” lehettek?

Még egy pillantás, és határozottan meggyőződhetett gyanújának igazáról. A villódzó fények halvány világánál Harry Reynolds elektronikus ismeretei előtt hamarosan további tények is nyilvánvalóvá váltak.

Rendben van, ezek a dolgok robotok, viszont mindaz, amiből felépültek, éppoly amerikai volt, mint egy Shack rádiókészülék.

- Mi a nyavalya történik itt? - mormolta magában. Lenézett, és megpillantotta az „idegen” robotokat a vezérlőpulttal összekötő kábeleket. Az egyik „látogató” keze pontosan ismétlődő mozdulatokkal meg-megrándult. Ilyesféle dolgokat már látott Disneyland-ben. Még csak nem is öntudatos, szabadon mozgó robotok voltak!

A csukott ajtó felé pillantott, félig-meddig várva, hogy nagy lendülettel belép rajta Allen Funt, és így kiált:

- Mosolyt kérek! Önt a kandi kamera közvetíti! Ekkor hallotta meg, hogy végre megszólal valami riasztójelzés. Bár kissé fojtott volt a hangja, pontosan úgy bőgött, mint az úton lejjebb lévő önkéntes tűzoltóegylet szirénája. A füst oszladozott a falban tátongó résben. A robbanás fölborította a műszerpultot, amelynek alján olcsó, negyvenes villanydrótkötegek tekeregtek. Ez ugyan nem valami idegen űrhajó! Inkább jól kifundált csalás az egész.

Továbbhaladt a nyílás felé. Épp elég tágas volt ahhoz, hogy kibújhasson rajta. Meglátta a pirkadat halvány fényét, amint a közeli fák ritka lombján túl sápadtszürkére festi a látóhatárt. Kissé balra kivehetővé váltak egy zömök gabonasiló körvonalai. Odébb rúgott egy rendetlen, korhadt deszka-és hullámpapírkupacot. (Innen származott hát az a bűz!) Keresztülszuszakolta magát a résen, halkan köhécselve a csípős füsttől. Odakint a gyepet beborította a kirobbantott törmelék. A hajnali hűvösségtől borzongott egy kicsit, de azért boldogító volt a tudat, hogy szilárd, otthonos földi talajon áll.

- Hé! - kiáltotta mögötte valaki. - Hé, maga ott! Megállni! Megfordult és látta, amint a kerek ajtónyílás fölpattan, mint valami szemhéj. Fényes öltözék darabja is fölvillant egy pillanatra.

De Harry csak ment tovább. Sejtette, hogy ha ez az alak elrablóinak egyike, akkor nem sokat lacafacázik vele, miután jókora lyukat robbantott kisded játékszerük falán.

Agya még mindig ködös volt egy kicsit, amiből megértette, hogy jórészt biztos valami kábítószertől érezte csak, hogy mindez valóban megtörtént vele. Chuck Taylors farmerét azonban rajta hagyták, és az elmúlt pár percben a szervezetében elszabadult adrenalin elégnek bizonyult a továbbhaladáshoz. Miután elég messzire távolodott az épülettől, fölismerte, hogy egy magtár, de alaposabb tanulmányozása végett nem állt meg hosszabb időre. Bicegve megkerülte, hogy minél távolabb kerüljön attól az alaktól.

Segítséget kell keresnem - gondolta magában -, meg kell találnom a zsarukat!

A magtár mögött terjedelmes farmház bukkant elő, de igazán nem is az kötötte le a figyelmét. Egy kosárlabdapálya nagyságú négyszögletes aszfaltdarabon a légierők egy Bell típusú helikoptere állt, mellette pedig egy katonai dzsip.

Harry már komolyan azt fontolgatta, hogy megpróbálja „megdrótozni” a kocsit, és elszelel vele, amikor kinyílt a ház hátsó ajtaja, és kilépett rajta egy férfi. A légierők kék egyenruháját viselte. Őszesszürke haja rövidre vágva, arcán meglepett kifejezés. Nem volt nála fegyver, s olyan meglepődve, sőt döbbenettel bámult rá, hogy Harry szerint aligha lehetett bármi köze a magtárban történtekhez.

- Segítség! - lihegte Harry. - Valaki üldöz! Az idegenek… Nem is igazi idegenek! Segítsen! Ki akarok jutni innen!

- Kicsoda maga? - kérdezte a férfi. Rangjelzésének színes csíkjaiból Harry megállapította, hogy egy ezredessel áll szemben.

- A nevem Reynolds. - A katonai egyenruha puszta látványa fölébresztette benne a kötelező tiszteletet. - Harry Reynolds, uram! Elraboltak! És… és nem tudom, miért!

Az ezredes arca fájdalmas kifejezést öltött.

- Ó, az a robbanás!

- Eegen. Elszöktem. De ott van az az alak, aki… Mialatt beszélt, egy öltönyt viselő fiatalember tűnt föl a sarok mögül, teljes erejéből rohanva.

Harry megijedt, megfordult, és futásnak eredt. Az ezredes ekkor fölemelte a kezét, és biztató hangon megszólalt:

- Álljon meg, Mr. Reynolds! Majd én kiderítem, mi történik itt. Az öltönyös pár lépésre tőlük megtorpant. Elővett egy URH-adóvevőt, és beleszólt:

- Junior vagyok. Elkaptam, éppen a ház előtt. - Magas volt, kefefrizurás, beesett arca sárgásnak tűnt a hajnali megvilágításban.

Tompa hang válaszolt a készülékből:

- Azonnal ott vagyok. - Egy nő hangja volt. Harry nem tudta, mit tegyen, így hát, amikor a tekintélyt parancsoló

tiszti basszus fölszólította, hogy maradjon a helyén, úgy is cselekedett, legalábbis addig, míg valami jobbat ki nem talál.

- Mr. Reynolds, sajnálom az esetet. Azonnal tisztázom az ügyet, ígérem önnek - mondta az ezredes. - Csak egy pillanatra maradjon nyugodtan. Mindjárt megoldjuk ezt a dermesztő hajnali problémát, egy perc az egész. - Ezzel a repülőtiszt az öltönyös alakhoz fordult. - Woodrow, követelem, hogy azonnal tájékoztasson, mi történik ezen a telepen! Ez itt egy civil, és megvannak a maga jogai!

A szürke ruhás fölsóhajtott, hátralépett, hogy összeszedje magát. Megcsóválta a fejét, és fölnevetett.

- Hihetetlen. Bassza meg, nem hiszem el az egészet! Magának valami bombája volt. Honnan a francból kerítette azt a bombát? - förmedt Harryre.

A magtár oldalán kinyílt egy ajtó, munkaköpenyt viselő szőke nő lépett ki fajta, és feléjük közeledett, kezében egy tölténytárral.

Szemüveget viselt, harmincas éveiben járhatott, és nagyon csinos volt. Ajkain azonban kemény, rideg mosoly vibrált.

- Mindjárt föltárjuk ezt az ügyet, Mr. Reynolds - mondta az ezredes. - De hiszen ön reszket! Tessék…

- Ezzel a tiszt a dzsiphez lépett, és előhúzott belőle egy takarót. - Vegye ezt magára, amíg kiderítem, kit kell seggbe rúgnom.

Harry egyetlen vágya volt, hogy eltűnjön onnan, de az ezredes hangja annyira megnyugtatta, hogy teljesen biztos kezekben érezte magát.

A főtiszt éles fordulattal a munkaköpenyes nő felé tekintett.

- Nos? Halljam!

- Nagy baj van - válaszolta az elvékonyodott hangon, határozott zavarban a kívülálló jelenlététől. - Hogyan sejthettük volna… Mr. Reynolds dupla A-s expressz kezelést kapott. Drogokat, mélyhipnózist… a munka…

- Jézus Krisztus! - nyögte az öltönyös. - Az ég szerelmére, ne a célpont előtt! - A nő erre még inkább elsápadt, arca megfagyott.

- Maga nem érti az egészet. Most már semmit sem számít, mit hall meg. A folyamat menet közben megszakadt. Teljesen elvetélt helyzetbe kerültünk.

- Ezredes - dadogta Harry háborgó gyomorral, de hálásan a takaróért. - Nem értem, miről beszélnek itt ezek. Veterán vagyok. Szabad állampolgár vagyok. Jogaim vannak. S önnek mint az Egyesült Államok tisztjének gondoskodnia kell róla, hogy megfelelő védelemben részesüljek!

- Ön nincs tisztában a helyzettel, Mr. Reynolds - szólalt meg egy hang az udvarház oldalánál. Harry meglepetten odafordult, és egy cigarettázó, fürdőköpenyt viselő férfit látott maga előtt. - Mi valamennyien az Államok kormányának dolgozunk. - A negyvenes, deres halántékú férfi az öltönyt viselő fiatalemberhez fordult. - Mr. Reynolds járóbeteg. Helyre tudná hozni a dolgot, kérem?

- Arra mérget vehet - felelte az öltönyös, s mielőtt Harry akár megmoccanhatott volna, keményen a nyakszirtjére sújtott a fém adóvevővel. Harry egy pillanat törtrésze alatt arccal a sáros fűbe zuhant, fejét mintha tüzes nyárssal döfték volna keresztül. A fájdalomtól nyöszörögve hanyatt fordult. Nem veszítette el az eszméletét, így minden szót hallott, amit a fölötte állók kiejtettek.

- Erre nem volt semmi szükség - mondta az ezredes.

- Eegen - nyújtotta a szót az öltönyös. - De olyan jólesett! Látnia kellene azt a romhalmazt. Hogy az ördögbe… ? - Közben Harry érezte, hogy végigtapogatják, megmotozzák. Valaki keményen belerúgott a jobb lábába, leszakítva ezzel a protézist. - Ni csak, mi van itt! Egy istenverte műláb! Eej. Igazán kiváló, csodálatos vizsgálatnak vetették alá ezt a fickót. Ebben a falábban csempészte be a nyavalyás bombáját!

- Ez most engem csöppet sem érdekel - dörrent az ezredes mély basszusa fenyegetően. - Cunnigham, rendbe tudja szedni ezt az embert? El tudja intézni, hogy elfelejtse az egészet? Maguk a szerkesztők, fiúk!

- Attól tartok, hogy a negatív valóságbevitel túl erős volt hozzá. Az sem biztos, hogy valami árnyékolót beoperálhatunk. - A nő hangja monoton volt és hideg. - Túl sokat látott, túl sok mindent művelt. Drogok, hipnoterápia, komputeres szuggesztió… mind nagyon kockázatos.

- Miii? - hörögte Harry a fájdalom ködén keresztül.

- A kiadók egyáltalán nem örülnek majd neki - dörmögte az ezredes. Harry kissé fölemelte a fejét, nehézkesen felé hengeredett. Most

mind a négyüket láthatta. Úgy állták körül, mint valami bírák, olyan bűnöket olvasva a fejére, amelyeket el sem követett.

- Segítség! - nyögte ki nagy nehezen. - Kórh… A fürdőköpenyes alak föléhajolt. Reynolds felköhögött az arcába

fújt dohányfüsttől.

- Igazán nagy reményeket fűztünk magához, Harry. Komoly reményeket. Még sztár is lehetett volna magából. - A férfi ciccegő hangot hallatott, fölegyenesedett, és félrepöccintette a csikket. - Elintézni - mordult a fiatalabbik emberre, és hanyagul eltávozott.

- Jézusom! - kiáltotta az ezredes. - Várjanak! Ehhez nem járulok hozzá! Jelentem, hogy más lehetőségek is rendelkezésre álltak.

Harry emberfölötti erőfeszítést tett, hogy fölálljon. De a műlábától megfosztották, s így keservesen nyögve visszahanyatlott.

Az öltönyös fiatalember közelebb lépett hozzá. A nő érdeklődve figyelte. Arcának közönyös kifejezését hirtelen kíváncsiság váltotta föl, szemében szinte lelkesedés fénye villant. A Justin névre hallgató alak zakójának zsebébe nyúlt, és előhúzott belőle egy 38-as kaliberű, hangtompítós Smith and Wesson automatát.

- Itt az idő az adás befejezésére, Klatuu - mormolta, halálfejjé torzult képpel. - A locsogásod egyszerűen borzalmas volt.

Az első golyó Harry mellkasába fúródott, kiszorítva belőle a szuszt. Még látta, hogy egy köpetnyi vér loccsan a mellette álló nő cipőjére.

A második lövedék már csak egy szisszenés volt a ráereszkedő homályban, s amikor a harmadik és a negyedik kilyukasztotta a koponyáját, már minden olyan sötét volt, mint a semmi a legmélyebb éjszaka csillagai között.